Lackfi János: Egy mondat az időről

Kecskemét, Ráday múzeum

Ahol idő van, ott idő van,

országútban és dűlőútban,

a pörgő kamionkerékben

idő dolgozik észrevétlen,

szekérkerékben, mint a küllő,

napsugárként szétkúszó hüllő,

a körközépről szerte terjed,

forróságában minden megerjed,

minden omlik és minden bomlik,

de zöld szökőkútként toronylik

a rothadásból a magasba

esőerdő, hórihorgas fa.

Léka vára, Ausztria

Idő úszik égre a fában,

s a más ritmusú borostyánban,

mely a fán kúszik rászívódva,

idő az időt szipolyozza,

egyik idő másikba ömlik

zsilipként, áradás özönlik,

időtől odvas falak alja,

rozsdavörösen ül vasakra,

zölden a szobrok horpaszára,

kéken hordókra nő szakálla,

bolyhosan sarkokban tenyészik,

megesz mindent, egésztől részig.

Kecskemét, Ráday múzeum

                                                                      

A szél röpítette magokban

sok lomha időbomba robban,

s a növény, mint egy gombafelleg,

a levegőben széjjelterped,

itt venyigeként hétrét görbed,

ott hangyahadként morzsát görget,

itt zizzen, mint a mohaszálak,

ott tölgyként mordul: totemállat.

Növekszik rákos daganatban,

ragacsos rügyben, mely kipattan,

megkel, felduzzad tészta-módra,

felgyűl, eső után a gomba,

spórányi volt még egy pár napja,

ma mint kertbe beesett labda.

Kecskemét, Ráday múzeum

Vekker van a kis csecsemőben,

mint éhség, ríkatja erősen,

s ha csikart hassal tekeregne,

idő altatja: tente, tente,

idő dolgozik kis, kövérkés

ujjában, mely talán böllérkést

forgat majd egy véres udvarban,

idő dolgozik az avarban,

az erezet csontkézzé szikkad,

a levélhús elporlad, itt hagy

pár csipke-vékony idő-fátylat,

melyen a talp zizegve járhat.

Németújvár (Güssing) Ausztria

                                                         

A fejjel lefelé megálló pudingban,

alvadó vérben, hűlő enyvben itt van,

a bőrösödő tejbegrízben,

a küllősödő téli vízben,

a hasasodó fellegekben

s a szétfoszlókban is szünetlen

olvad és alvad és kihamvad,

legbelül érlel forradalmat.

Fogakat sárgít türelemmel,

elvékonyul a kő s az ember,

hegyek talaja lemosódik,

a szikláig, a csupasz csontig,

a holtak csontját lecsupálja,

márványt koptat a lépők lába,

idő van minden pálya táján,

életfogytig börtönben, gályán.

Firenze, Santa Croce

Szemerkél, mint pernye az égből,

ha a felgyújtott könyvtár szétdől,

pilinkéz, mint olvadó lepke,

elillan, mint egy leheletke,

kopog, mint jég, dobol, mint zápor,

agyonver és csuromra ázol,

minden ruhádat átitatja,

tested elfoszlik, mint a vatta,

a bőröd membránját kikezdi,

látod megereszkedni, fityegni,

mint a falon az ős penészfolt,

                                                  

kezed fején kiüt a régvolt,

kigyomlálja minden hajszálad,

fehérre festi szempilládat,

minden szál szőrt, mint restaurátor,

vékony ecsettel ezüstre mázol,

nem rest, a levelekre sárga,

vörös pecsétjét rápingálja,

az alma, szilva, körte héját

vak írnokai teleróják

letapogatható jelekkel,

rothadással, mely mindent elnyel.

Németújvár (Güssing) Ausztria

Kvarckristályként a tücsök cirreg,

bútorban szuvak ketyerésznek,

gyíkok, pockok és békák torkán

lüktet az idő fürge tornán,

álmatlan éjszakán dühöng és

mindent felfal a dobdübörgés,

a dobhártyánkat kalapálva

velőig hat, ütemes lárma,

atomokat hallunk forogni,

a tengelyükön csikorogni,

bolygópályák idő-görbéje

kocsonyásodik rá az égre,

minden fűszálban, minden sejtben

egy időzítő ketyeg rejtve,

minden létezők voltba veszve

járnak át a vanból a leszbe,

elnyeli őket „nincs” vagy „volna” –

zörög az Isten órásboltja.

Léka, Ausztria

Lackfi János ezen versével 2011-ben a Salvatore Quasimodo nemzetközi Költőverseny különdíját nyerte el.

Nem véletlenül juthat eszünkbe Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című verse! 

 

Kapolcson élőben is meghallgathattuk ...